A hétfői program egy kultúrösvény fedőnevű túra volt (pénzes alternatívák a kenu- és a terepjáró(?) túra volt). Itt elsőként elmesélem, milyen veszélyes a felszínes nyelvtudás. Az első napi programnál azt gondoltam, hogy valami hajókkal visznek fel a folyón és onnan kell hazagyalogolni. Ehhez képest egy sílifttel mentünk a hegy tetejére, úgyhogy folyónak és hajónak a közelében sem voltunk. A második napon a kultúrösvény - vagy inkább tanösvény – rendben v
olt, de az udvar (mármint tanya) látogatás helyett én valami kastélyt vártam. Ez van, de végülis az sem volt rossz, amit csináltunk.
Azt nem is meséltem, hogy a 7 hónapos terhes Charlotte is velünk jött Norvégiába (mint kiderült, másik tanárunk, Jakob a férje), és elhozták a szinte fehér hajú kislányukat is. Na, ezen a tanösvény túrán Charlotte is jött a pici lánnyal, egy a hasában egy másik a hátán, és irány a meredek kaptató. Hát, azt hiszem, kicsit egészségesebb nép ez a dán…
A tanya láto
gatás keretében nagyon kedvesen fogadtak bennünket, kávé-tea-süti-gyümölcs kíséretében. A hölgy ékes norvéggal bemutatta a gazdaságukat, és tényleg úgy tűnt, hogy annyira hasonlít a két nyelv, hogy mindenki (rajtam kívül) követni tudta az elmondottakat.
A túra ezután további dagonyázással folytatódott, a nap hol kisütött, hol éktelenül zuhogott az eső, és mi csak mentünk rendületlenül… De nagyon klassz volt. Ja, és készítettem egy remekbe szabott fotót egy gyilkos galócáról. Julita elmondta, hogy számára nagyon furcsa, hogy valaki gombát fotózzon, ő otthon heti 
3-4-szer elmegy gombát szedni…
Estére Elgsafari volt a program, azaz jávorszarvas nézés, buszból. Na, itt nem a nyelvtudásom hiánya volt a ludas..., mindenesetre azt gondoltam, hogy valami rezervátumban fogunk körözni, ahol hatalmas csordákban mutogatják magukat ezek a jószágok. Ehhez képest buszoztunk a pusztában egy igen lelkes helyi vezetésével, aki mindent elmesélt, amit tudni lehet ebben a műfajban. Szarvas meg sehol. Aztán végülis volt 3 találatunk, de kb a horizont környékén, úgyhogy nagy plánét nem találtam a dologban, sőt, kifejezetten bosszantott, hogy a vezető (meg a tanárok) látcsövekkel készültek (ebből sejthető, hogy anélkül mit lehetett látni), illetve, hogy amikor a vezető meglátta az állatot, akkor megálltunk, ami azt jelentette, hogy aki a busz hátsóbb részében ült, annak a fák miatt esélye sem volt bármit is látni. De hát fiatalok a többiek, nem nagyon zavartatták magukat, röhögcséltek, énekeltek, marháskodtak. Szóval, inkább csak engem bosszantott ez a program.
Arról még nem meséltem, hogy öten lakunk a hyttében, és irdatlan mennyiségű kaját kaptunk. Bár hozzáteszem, hogy inkább nyúltápot, tehát tele a hűtő zöldséggel. És az egyik csaj teljesen az idegeimre megy, bármihez nyúlok, megjelenik, és megkérdezi, hogy én most meg mi a frászt csinálok. Úgyhogy villámgyorsan lemondtam arról, hogy bármit is csináljak. Fogok én ezeknek főzni?!
Hegyikecske-day
Ma igen gazdag programunk volt. Reggel az olimpiai sísáncnál kezdtünk (az 1994-es téli olimpiát rendezték itt). A jó idő, és a hó hiánya dacára teljes gőzzel működött mindkét sánc, úgyhogy a legfőbb szórakozást azt jelentette, hogy megpróbáltunk jó fotót készíteni az ugrókról. Hát mondhatom, speckó gép nélkül elég nehéz.
A program végén jöttünk rá, hogy ez is sportprogram volt, merthogy a busz a sánc tetejénél parkolt, és mi buta fejjel jól lesétáltunk, egészen az elrugaszkodási pontig – szóval lépcsőzhettünk vissza.
De a mai nap címét nem ez ihlette, hanem a következő program. Megállt a busz az úton, leszálltunk, átléptünk a korláton, és bevetettük magunkat az erdőbe. Gondoltam, egy kis séta megint (a többség nem is viselt terepszerkót). De nem. 
Egyszercsak meghallottuk a vizet dübörögni, és ahogy kibukkantunk a fák közül, egy fantasztikus vad folyót találtunk, tele vízeséssel. Ezt a folyót követtük egész hosszan, és az ösvény bizony hol köveken, hol a földből kibukkanó gyökereken vezetett, úgyhogy, ahogy lépegettem lefelé a köveken, akkor gondoltam, hogy ma a hegyikecske nap van. Fotók persze készültek ezerrel, de nem hiszem, hogy nagyon jól vissza tudja adni azt a vitalitást, amit egy ilyen folyó képvisel. Ráadásul hallom, hogy idén nagyon sok víz van (mondjuk a nagy folyó vízszintjén láttam), szóval ez a patak(?) is legjobb formáját hozta. 
Végül még csatolok egy képet a legkedvesebb mosolyú fiúról:-), bár ezen a képen ez lehet, hogy nem annyira látszik - Tobias.
Ezután következett a hét egyetlen kifejezetten kultúrprogramja, a Maihaugen szabadtéri múzeum (skanzen) opcionális meglátogatása. Erre beneveztem, bár utólag kicsit bánom. A múzeum meglehetősen nagy területen helyezkedik el, és nekünk erre kb 1, 5 óránk volt úgy, hogy ebből 1 órára kaptunk idegenvezetést. Ez a vezetett túra pedig a régi hegyvidéki tanyákat mutatta meg, a városi részt nem. És ráadásul aki nem jött múzeumba, az bement Lillehammerbe, én viszont már egyáltalán nem fogok tudni bemenni, mert holnap nincs autóbuszunk, ami bevinne. Így hát majd Oslóval vigasztalódom.
Délután mindnyájan elvonultunk az olimpiai bobpályára, és mintegy 170 NOK áron le lehetett csúszni. Én kihagytam, és nem is bánom. Ez a pénz egy cca. 1 perces lecsúszást tett lehetővé…
Hát itt tartunk. Odakinn zuhog az eső (hál’ istennek ma szerencsénk volt, napsütés, meleg volt egész idáig).
Jó lesz már hazamenni…
